Hideg van és korán. Ráadásul nem is most keltem, mert hajnalban nem éreztem túl jól magam és azóta fent vagyok. Láttam felkelni a napot. Nem néztem meg az órát, de feltételezem, hogy hat előtt már fent voltam. Mint ahogyan tegnap is. A munkaügyi központba kellett mennem. Megszüntették a segély folyósítását, mivel kimerítettem a 90 napos keretet és pár másodperc alatt el is intézték az egészet. Miért is ne? Ha nekik kell kevesebbet fizetni, akkor pillanatok alatt tudnak intézkedni. Viszont az angliai munkaviszonyom alapján beadtam egy újabb kérelmet munkanélküli járadék folyósítására. Azt hiszitek azonnal kaptam döntést? Á, dehogy! 22 nap az ügyintézési határidő. Majd levélben kapom a választ. Végül is, addig sem kell fizetniük... Mindig újból le tud nyűgözni a magyar hivatalok, illetve a magyar ügyintézés kettős mércéje. Amúgy meg teljesen biztos vagyok benne, hogy el fogják utasítani a kérelmemet. Egyrészt nem a többi munkaviszonyomhoz számolják hozzá az angliait, hanem külön veszik. Tehát csak az alapján akarják kiszámítani a járadékot, illetve inkább segélyt. Viszont véleményem szerint még a segélyből sem lesz semmi, mert az angliai munkaviszonyomat igazoló E301-es nyomtatványon a rossz rovatban van leigazolva a munkaviszonyom. A feleségem segélykérelmét épp ebből az okból kifolyólag utasították el. Tehát így lesz több mint 700 nap munkaviszonyból az elmúlt négy évben... hát... semmi... Épp hogy annyira volt elég, hogy folyósítsák 90 napig a siralmas 24 ezer forintjukat. Na de örülnöm kéne, hogy egyáltalán kapok valamit ugyebár. Végül is nem is segélyből szeretne élni az ember, na de ha ennyire nincs munka...
A fenti és ahhoz hasonló esetekből kifolyólag nagyon gyakran elgondolkodtam azon, hogy mi is az előnye annak, hogy magyar állampolgárok vagyunk. A szavazati jogon kívül, ugyanolyan jogok, sőt, sok esetben még jóval több jog is illeti az embert külföldön, ahol nem állampolgár. És ha esetleg még nem is illetné több jog, mindenesetre sokkal jobb bánásmódban részesül. Viszont azért merem állítani, hogy több jog is illeti az embert, mert ott valahogy komolyabban veszik az ember jogát a munkához, a tisztességes bérezéshez, az emberi munkakörülményekhez és sorolhatnám körülbelül a végtelenségig. Persze a külföld alatt itt elsősorban Angliára és Németországra gondolok, mert ebben a két országban rendelkezem több éves "kintélési" tapasztalattal. Tehát nem a levegőbe beszélek. De nem is nagyképűségből hordom le Magyarországot, azt az országot, melyet nagyon szeretek és mindig is a hazámnak fogok tekinteni (tudjátok "érted haragszom, nem ellened"...). Egyszerűen csak elindult bennem egy gondolatmenet, hogy akkor tulajdonképpen mire is jó a magyar állampolgárság. Mivel, ha már egyszerű külföldi állampolgárként ugyanazok a jogok illetnek engem Németországban és Angliában mint Magyarországon magyar állampolgárként, akkor milyen lehet az, ha német vagy angol állampolgársággal rendelkezik az ember? Erre a kérdésre nem fogom megadni a választ, legalábbis most nem. Ez talán egy későbbi bejegyzés témája lehet...
Mindenesetre arra a következtetésre jutottam, hogy az ember a magyar állampolgárságával körülbelül semmit sem ér, sőt, gyakran még hátrány is éri. Külföldön is és a saját országában is. Vegyük a következő példát. Úgy tudom, hogy (tartózkodási engedéllyel rendelkező) menekültnek is jár szociális segély. Ha nem is direkt hátrány számomra, mert ugye nekem is jár (habár hogy milyen feltételekkel, az már teljesen más tészta), de mégis valahogy az az érzése az embernek, hogy ez negatív diszkrimináció az állampolgárral szemben. És bármennyit gondolkozom, egyszerűen nem találok semmilyen előnyt, ami a magyar állampolgársággal járna. Ja, hogy szavazhatok. Na, ebbe inkább bele sem kezdek...
De hogy is jutottunk el idáig? Igen, a munkaügyi központ... Mindig megrázó élmény oda ellátogatni, az biztos. De nem is tudom, miért foglalkozom ezzel, hisz annyi, de annyi elintéznivaló van még hátra és már csak 472 órám van mindenre! :)
2010. június 18., péntek
2010. június 16., szerda
532 óra
Még mindig jóval 500 óra felett tartunk, viszont még egy nap és már csak három hetem van hátra. Nem sok idő valóban és ilyenkor alaposan fel szoktak gyorsulni az események.
Épp egy hete vagyunk már Nagymaroson, egy kicsit kikapcsolódunk az elmúlt hetek történései után. Otthon persze ilyenkor halmozódnak a tennivalók, de muszáj néha elvonulni a nagyvárosból és pihenni egy kicsit. Vasárnap túráztunk egyet a srácokkal. Fent voltunk a Prédikáloszéken, amely a maga 639 méterével a Visegrádi hegység egyik legmagasabb csúcsa. Lélegzetelállító kilátás nyílt onnan fentről az egész Dunakanyarra és a szemközti Szent Mihály hegyre. Kár, hogy már nincs fényképezőgépem, mert nagyon szerettem volna megörökíteni a látképet. Mindenesetre nagyon élveztem a túrát. Végre egy kis kikapcsolódás volt a sok rosszkedvű, magamba fordulós nap után.
Visszatérve Nagymarosra a régi iratok közt kutatva felbecsülhetetlen értékű kereszt- és házasságkötési levelekre bukkantam, amelyekkel ki tudtam bővíteni a családfámat. Jelenleg 63 személy adatait tartalmazza és anyai ágon egészen 1767-ig tudom visszavezetni. Úgy érzem, hogy ez azért már valami, habár itt még nyilván nem állhatok meg. Emlékeim szerint a Polgárdy ágat is egészen régre vissza tudtam vezetni, de ezt valamiért még nem vittem be a családfába. Mindenesetre az eredmények a következő linken megtekinthetők:
http://www.myheritage.hu/site-77603082/polgardy
Lehet, hogy csak külön meghívóval lehet megtekinteni az oldalt, de akit érdekel, azt szívesen meghívom.
Érdekes, hogy a család és az ősök most a kivándorlásom előtt kerülnek megint középpontba. Nagyon örülök neki, hogy megtaláltam az iratokat, mert ki tudja, hogy a jövőben mennyire lesz lehetőségem kintről utánajárni a dolgoknak. Most úgy érzem, hogy az életemnek ezen része is a helyére került és így bátran állhatok neki a következő feladatnak, ami nem lesz semmi. Az összes cuccainkat még át kell válogatnom és megnézni, hogy mi kell belőle, mi az ami eladható és mi az amit elajándékozunk. Nincs már rá túl sok időm és egyelőre innen Nagymarosról nem is vagyok képes nekilátni, de majd hétfőn...
Pénteken meg időpontom van a Munkaügyi Központban, ahol ki fog derülni, hogy kapok-e még valamennyi ideig ellátást vagy sem. Addig is élvezem a nagymarosi nyugalmat...
Épp egy hete vagyunk már Nagymaroson, egy kicsit kikapcsolódunk az elmúlt hetek történései után. Otthon persze ilyenkor halmozódnak a tennivalók, de muszáj néha elvonulni a nagyvárosból és pihenni egy kicsit. Vasárnap túráztunk egyet a srácokkal. Fent voltunk a Prédikáloszéken, amely a maga 639 méterével a Visegrádi hegység egyik legmagasabb csúcsa. Lélegzetelállító kilátás nyílt onnan fentről az egész Dunakanyarra és a szemközti Szent Mihály hegyre. Kár, hogy már nincs fényképezőgépem, mert nagyon szerettem volna megörökíteni a látképet. Mindenesetre nagyon élveztem a túrát. Végre egy kis kikapcsolódás volt a sok rosszkedvű, magamba fordulós nap után.
Visszatérve Nagymarosra a régi iratok közt kutatva felbecsülhetetlen értékű kereszt- és házasságkötési levelekre bukkantam, amelyekkel ki tudtam bővíteni a családfámat. Jelenleg 63 személy adatait tartalmazza és anyai ágon egészen 1767-ig tudom visszavezetni. Úgy érzem, hogy ez azért már valami, habár itt még nyilván nem állhatok meg. Emlékeim szerint a Polgárdy ágat is egészen régre vissza tudtam vezetni, de ezt valamiért még nem vittem be a családfába. Mindenesetre az eredmények a következő linken megtekinthetők:
http://www.myheritage.hu/site-77603082/polgardy
Lehet, hogy csak külön meghívóval lehet megtekinteni az oldalt, de akit érdekel, azt szívesen meghívom.
Érdekes, hogy a család és az ősök most a kivándorlásom előtt kerülnek megint középpontba. Nagyon örülök neki, hogy megtaláltam az iratokat, mert ki tudja, hogy a jövőben mennyire lesz lehetőségem kintről utánajárni a dolgoknak. Most úgy érzem, hogy az életemnek ezen része is a helyére került és így bátran állhatok neki a következő feladatnak, ami nem lesz semmi. Az összes cuccainkat még át kell válogatnom és megnézni, hogy mi kell belőle, mi az ami eladható és mi az amit elajándékozunk. Nincs már rá túl sok időm és egyelőre innen Nagymarosról nem is vagyok képes nekilátni, de majd hétfőn...
Pénteken meg időpontom van a Munkaügyi Központban, ahol ki fog derülni, hogy kapok-e még valamennyi ideig ellátást vagy sem. Addig is élvezem a nagymarosi nyugalmat...
2010. június 14., hétfő
582 óra
582 óra múlva jön el az utolsó napom Magyarországon.
Rég várom már azt a napot, amikor felszáll a gépem és elvisz az Újvilágba. Nagyon sok próbát és nehézséget ki kellett állnom az elmúlt öt évben, amióta megnyertem a zöldkártyát.
Az első rendkívül nehéz döntésemet akkor kellett hoznom, amikor felvettek a Cambridge-i egyetemre 2004 decemberében. Akkor már benne volt az útlevelemben az amerikai bevándorlási vízum és nagyon húzott kifelé a szívem. De valamiért mégis maradtam Angliában. Ha már egyszer felvettek az egyetemre, nem akartam kihagyni ezt az egyedülálló lehetőséget, még ha anyagilag nem is volt egyszerű.
Egyetemi éveim alatt aztán megismerkedtem a feleségemmel és úgy terveztük, hogy ha megszerzem a diplomámat, akkor közösen települünk ki az Egyesült Államokba. Ebbe a tervbe aztán rendesen közbeszólt az amerikai bürokrácia, mivel a zöldkártya tulajdonosoknak nagyon megnehezítik, hogy kivigyék magukkal a házastársukat. Ez csak hosszú várakozási idő után lehetséges, amely idő alatt a két félnek gyakorlatilag külön kell élnie. Kiderült, hogy a feleségemnek a bevándorlási kérelem beadását követően négy évet kell várni a zöldkártyára és addig ki sem mehet velem az Államokba.
Miután megszereztem a diplomámat, úgy döntöttünk tehát, hogy beadjuk a bevándorlási kérelmet, de nem válunk külön egymástól és megpróbáljuk kihúzni a négy évet Magyarországon.
És ekkor kezdődtek a megpróbáltatások. Öt hónappal miután visszatértünk Angliából, találtam egy munkát a Skype ügyfélszolgálatán, Budapesten. Egyszerű ügyintézőként kezdtem, de idővel több és több feladattal bíztak meg és a végén csoportvezetőnek is kineveztek. Szerettem a munkámat. Szerettem az ügyfelek problémáit megoldani és nagyon szerettem a légkört bent a munkahelyen. És számomra máig érthetetlen okokból kifolyólag 11 hónap után a főnököm egyszer csak behívott az irodájába és megköszönte munkámat. Olyasvalamivel vádoltak, amit el sem követtem.
Ekkor valami elszakadt bennem és alaposan megrendült a bizalmam az emberekben.
Durván egy hónappal a kirúgásom után találtam egy állást pizzaszakácsként a bécsi úti Vapiano étteremben. Csak 40 napig dolgoztam ott, mert nem bírtam tovább. Mindenféle többé-kevésbé ismert híresség járt oda, akiknek zöme nagyon sokat képzelt magáról, de a munkatársaim nagy részével sem volt egyszerű kijönni. Eltitkoltam a Cambridge-i diplomámat, de így is kiközösítettnek éreztem magam. A rabszolgamunkáról nem is beszélve. És mindezt havi 90 ezer forintért. A Vapianonál töltött idő tehát nem tartozik kedvenc emlékeim közé.
A következő sokk akkor történt, amikor lejelentkeztem munkanélkülinek - bocsánat - álláskeresőnek, hiszen a "munkanélküli" kifejezés Magyarországon hivatalosan nem létezik. Annak ellenére, hogy az elmúlt négy évben több mint 700 nap munkaviszonnyal rendelkezem (igen, az egyetem mellett is dolgoztam Angliában), csak munkanélküli segélyt volt hajlandó folyósítani az állam, ami havi bruttó 26 ezer forintnak felel meg.
Ez a hatalmas összeg jár tehát április óta - már csak csütörtökig és utána valószínűleg nem kapok semmit. Munkát hónapok óta nem találok, a jelentkezéseimre még csak nem is válaszolnak.
A feleségem hasonló cipőben jár, ő dísznövénykertész és Anglia óta, tehát már több mint két éve, nem talál munkát. Ellátásra ő sem jogosult, tehát ketten kell megélnünk körülbelül havi 24 ezer forintból.
Teljesen a padlón vagyunk tehát. Sőt, odáig is eljutottunk, hogy sörösdobozokat gyűjtünk, amiket aztán automatában visszaváltunk két forint/darabért. Ezen kívül mindent eladunk, amink van, mert valamiből meg kell élni.
Nem szégyellem ennyire részletesen kitárgyalni az anyagi helyzetünket. Sokkal inkább büszkén vállalom, hogy ilyen borzalmas, emberpróbáló körülmények közt is talpon tudunk maradni és főleg megőrizni emberségünket.
Azért is tartom fontosnak elmondani mindezt, hogy megértsétek, miért döntöttem úgy, hogy magam mögött hagyom az országot. Nagyon csalódott vagyok, hogy egy ilyen gyönyörű és gazdag (!) ország ott tart, ahol tart. Nem működnek a dolgok, nagyon nem működnek. Ezért döntöttem úgy, hogy elmegyek. Természetesen nem zárom ki, hogy valaha egyszer visszatérek, de ez csak akkor fog bekövetkezni, ha nagymértékben javul a helyzet.
Ez a blog szándékaim szerint az utolsó Magyarországon töltött hónapomról szól, az új életre való felkészülésről és majd magáról az új életről, ami reményeim szerint sokkal jobb lesz, mint a mostani.
Akit érdekel, azt nagyon szívesen meghívom egy közös utazásra, amely során reményeim szerint mindnyájan gyarapodni fogunk tudásban és élményekben.
Rég várom már azt a napot, amikor felszáll a gépem és elvisz az Újvilágba. Nagyon sok próbát és nehézséget ki kellett állnom az elmúlt öt évben, amióta megnyertem a zöldkártyát.
Az első rendkívül nehéz döntésemet akkor kellett hoznom, amikor felvettek a Cambridge-i egyetemre 2004 decemberében. Akkor már benne volt az útlevelemben az amerikai bevándorlási vízum és nagyon húzott kifelé a szívem. De valamiért mégis maradtam Angliában. Ha már egyszer felvettek az egyetemre, nem akartam kihagyni ezt az egyedülálló lehetőséget, még ha anyagilag nem is volt egyszerű.
Egyetemi éveim alatt aztán megismerkedtem a feleségemmel és úgy terveztük, hogy ha megszerzem a diplomámat, akkor közösen települünk ki az Egyesült Államokba. Ebbe a tervbe aztán rendesen közbeszólt az amerikai bürokrácia, mivel a zöldkártya tulajdonosoknak nagyon megnehezítik, hogy kivigyék magukkal a házastársukat. Ez csak hosszú várakozási idő után lehetséges, amely idő alatt a két félnek gyakorlatilag külön kell élnie. Kiderült, hogy a feleségemnek a bevándorlási kérelem beadását követően négy évet kell várni a zöldkártyára és addig ki sem mehet velem az Államokba.
Miután megszereztem a diplomámat, úgy döntöttünk tehát, hogy beadjuk a bevándorlási kérelmet, de nem válunk külön egymástól és megpróbáljuk kihúzni a négy évet Magyarországon.
És ekkor kezdődtek a megpróbáltatások. Öt hónappal miután visszatértünk Angliából, találtam egy munkát a Skype ügyfélszolgálatán, Budapesten. Egyszerű ügyintézőként kezdtem, de idővel több és több feladattal bíztak meg és a végén csoportvezetőnek is kineveztek. Szerettem a munkámat. Szerettem az ügyfelek problémáit megoldani és nagyon szerettem a légkört bent a munkahelyen. És számomra máig érthetetlen okokból kifolyólag 11 hónap után a főnököm egyszer csak behívott az irodájába és megköszönte munkámat. Olyasvalamivel vádoltak, amit el sem követtem.
Ekkor valami elszakadt bennem és alaposan megrendült a bizalmam az emberekben.
Durván egy hónappal a kirúgásom után találtam egy állást pizzaszakácsként a bécsi úti Vapiano étteremben. Csak 40 napig dolgoztam ott, mert nem bírtam tovább. Mindenféle többé-kevésbé ismert híresség járt oda, akiknek zöme nagyon sokat képzelt magáról, de a munkatársaim nagy részével sem volt egyszerű kijönni. Eltitkoltam a Cambridge-i diplomámat, de így is kiközösítettnek éreztem magam. A rabszolgamunkáról nem is beszélve. És mindezt havi 90 ezer forintért. A Vapianonál töltött idő tehát nem tartozik kedvenc emlékeim közé.
A következő sokk akkor történt, amikor lejelentkeztem munkanélkülinek - bocsánat - álláskeresőnek, hiszen a "munkanélküli" kifejezés Magyarországon hivatalosan nem létezik. Annak ellenére, hogy az elmúlt négy évben több mint 700 nap munkaviszonnyal rendelkezem (igen, az egyetem mellett is dolgoztam Angliában), csak munkanélküli segélyt volt hajlandó folyósítani az állam, ami havi bruttó 26 ezer forintnak felel meg.
Ez a hatalmas összeg jár tehát április óta - már csak csütörtökig és utána valószínűleg nem kapok semmit. Munkát hónapok óta nem találok, a jelentkezéseimre még csak nem is válaszolnak.
A feleségem hasonló cipőben jár, ő dísznövénykertész és Anglia óta, tehát már több mint két éve, nem talál munkát. Ellátásra ő sem jogosult, tehát ketten kell megélnünk körülbelül havi 24 ezer forintból.
Teljesen a padlón vagyunk tehát. Sőt, odáig is eljutottunk, hogy sörösdobozokat gyűjtünk, amiket aztán automatában visszaváltunk két forint/darabért. Ezen kívül mindent eladunk, amink van, mert valamiből meg kell élni.
Nem szégyellem ennyire részletesen kitárgyalni az anyagi helyzetünket. Sokkal inkább büszkén vállalom, hogy ilyen borzalmas, emberpróbáló körülmények közt is talpon tudunk maradni és főleg megőrizni emberségünket.
Azért is tartom fontosnak elmondani mindezt, hogy megértsétek, miért döntöttem úgy, hogy magam mögött hagyom az országot. Nagyon csalódott vagyok, hogy egy ilyen gyönyörű és gazdag (!) ország ott tart, ahol tart. Nem működnek a dolgok, nagyon nem működnek. Ezért döntöttem úgy, hogy elmegyek. Természetesen nem zárom ki, hogy valaha egyszer visszatérek, de ez csak akkor fog bekövetkezni, ha nagymértékben javul a helyzet.
Ez a blog szándékaim szerint az utolsó Magyarországon töltött hónapomról szól, az új életre való felkészülésről és majd magáról az új életről, ami reményeim szerint sokkal jobb lesz, mint a mostani.
Akit érdekel, azt nagyon szívesen meghívom egy közös utazásra, amely során reményeim szerint mindnyájan gyarapodni fogunk tudásban és élményekben.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)