582 óra

582 óra múlva jön el az utolsó napom Magyarországon.

Rég várom már azt a napot, amikor felszáll a gépem és elvisz az Újvilágba. Nagyon sok próbát és nehézséget ki kellett állnom az elmúlt öt évben, amióta megnyertem a zöldkártyát.

Az első rendkívül nehéz döntésemet akkor kellett hoznom, amikor felvettek a Cambridge-i egyetemre 2004 decemberében. Akkor már benne volt az útlevelemben az amerikai bevándorlási vízum és nagyon húzott kifelé a szívem. De valamiért mégis maradtam Angliában. Ha már egyszer felvettek az egyetemre, nem akartam kihagyni ezt az egyedülálló lehetőséget, még ha anyagilag nem is volt egyszerű.

Egyetemi éveim alatt aztán megismerkedtem a feleségemmel és úgy terveztük, hogy ha megszerzem a diplomámat, akkor közösen települünk ki az Egyesült Államokba. Ebbe a tervbe aztán rendesen közbeszólt az amerikai bürokrácia, mivel a zöldkártya tulajdonosoknak nagyon megnehezítik, hogy kivigyék magukkal a házastársukat. Ez csak hosszú várakozási idő után lehetséges, amely idő alatt a két félnek gyakorlatilag külön kell élnie. Kiderült, hogy a feleségemnek a bevándorlási kérelem beadását követően négy évet kell várni a zöldkártyára és addig ki sem mehet velem az Államokba.

Miután megszereztem a diplomámat, úgy döntöttünk tehát, hogy beadjuk a bevándorlási kérelmet, de nem válunk külön egymástól és megpróbáljuk kihúzni a négy évet Magyarországon.

És ekkor kezdődtek a megpróbáltatások. Öt hónappal miután visszatértünk Angliából, találtam egy munkát a Skype ügyfélszolgálatán, Budapesten. Egyszerű ügyintézőként kezdtem, de idővel több és több feladattal bíztak meg és a végén csoportvezetőnek is kineveztek. Szerettem a munkámat. Szerettem az ügyfelek problémáit megoldani és nagyon szerettem a légkört bent a munkahelyen. És számomra máig érthetetlen okokból kifolyólag 11 hónap után a főnököm egyszer csak behívott az irodájába és megköszönte munkámat. Olyasvalamivel vádoltak, amit el sem követtem.

Ekkor valami elszakadt bennem és alaposan megrendült a bizalmam az emberekben.

Durván egy hónappal a kirúgásom után találtam egy állást pizzaszakácsként a bécsi úti Vapiano étteremben. Csak 40 napig dolgoztam ott, mert nem bírtam tovább. Mindenféle többé-kevésbé ismert híresség járt oda, akiknek zöme nagyon sokat képzelt magáról, de a munkatársaim nagy részével sem volt egyszerű kijönni. Eltitkoltam a Cambridge-i diplomámat, de így is kiközösítettnek éreztem magam. A rabszolgamunkáról nem is beszélve. És mindezt havi 90 ezer forintért. A Vapianonál töltött idő tehát nem tartozik kedvenc emlékeim közé.

A következő sokk akkor történt, amikor lejelentkeztem munkanélkülinek - bocsánat - álláskeresőnek, hiszen a "munkanélküli" kifejezés Magyarországon hivatalosan nem létezik. Annak ellenére, hogy az elmúlt négy évben több mint 700 nap munkaviszonnyal rendelkezem (igen, az egyetem mellett is dolgoztam Angliában), csak munkanélküli segélyt volt hajlandó folyósítani az állam, ami havi bruttó 26 ezer forintnak felel meg.

Ez a hatalmas összeg jár tehát április óta - már csak csütörtökig és utána valószínűleg nem kapok semmit. Munkát hónapok óta nem találok, a jelentkezéseimre még csak nem is válaszolnak.

A feleségem hasonló cipőben jár, ő dísznövénykertész és Anglia óta, tehát már több mint két éve, nem talál munkát. Ellátásra ő sem jogosult, tehát ketten kell megélnünk körülbelül havi 24 ezer forintból.

Teljesen a padlón vagyunk tehát. Sőt, odáig is eljutottunk, hogy sörösdobozokat gyűjtünk, amiket aztán automatában visszaváltunk két forint/darabért. Ezen kívül mindent eladunk, amink van, mert valamiből meg kell élni.

Nem szégyellem ennyire részletesen kitárgyalni az anyagi helyzetünket. Sokkal inkább büszkén vállalom, hogy ilyen borzalmas, emberpróbáló körülmények közt is talpon tudunk maradni és főleg megőrizni emberségünket.

Azért is tartom fontosnak elmondani mindezt, hogy megértsétek, miért döntöttem úgy, hogy magam mögött hagyom az országot. Nagyon csalódott vagyok, hogy egy ilyen gyönyörű és gazdag (!) ország ott tart, ahol tart. Nem működnek a dolgok, nagyon nem működnek. Ezért döntöttem úgy, hogy elmegyek. Természetesen nem zárom ki, hogy valaha egyszer visszatérek, de ez csak akkor fog bekövetkezni, ha nagymértékben javul a helyzet.

Ez a blog szándékaim szerint az utolsó Magyarországon töltött hónapomról szól, az új életre való felkészülésről és majd magáról az új életről, ami reményeim szerint sokkal jobb lesz, mint a mostani.

Akit érdekel, azt nagyon szívesen meghívom egy közös utazásra, amely során reményeim szerint mindnyájan gyarapodni fogunk tudásban és élményekben.