California - Sacramento - 9. nap

Bárcsak minden nap ilyen eredményes lenne mint a mai. Ma végre sikerült munkát találnom, már holnap reggel kezdek is. Házvezető/gondnok leszek egy háztartásban innen nem túl messze. Egyelőre csak heti két napot dolgozom, de lehet, hogy majd több is lesz belőle. Mindenesetre így is elég lesz a keresetem arra, hogy fedezni tudjam belőle a lakbért és az étkezésemet. Ez pedig már nagy szó. Ha még találok egy-két ilyen munkát, akkor már egész szépen félre is tudok tenni belőle.

És mondja csak valaki, hogy nem működik a vonzás törvénye. Vannak néhányan a baráti körömben, akik nem hisznek benne és őszintén szólva magamat is mindig újra és újra meg kell győznöm, hogy működik - márpedig működik. Az egész héten arra koncentráltam, hogy még a héten lesz munkám és lám - a hét legutolsó napján sikerül is!

Ilyenkor amúgy teljesen más megvilágításba kerül néhány dolog. Pénteken jelentkeztem a Delta Airlines-hoz légiutaskísérőnek. Olvastam a hirdetésüket, amelyben többek közt kimondottan magyar vagy német nyelvtudással bíró embereket keresnek. Ezen felbuzdulva gondoltam, hogy megér egy próbát. Végül is mindkét nyelvet beszélem, sőt, még egy kicsit a spanyolt is, diplomám van és ügyfélszolgálatos tapasztalattal rendelkezem. Teljesen biztos voltam benne, hogy felvesznek. De azzal is tisztában voltam, hogy ha felvesznek, akkor el kell mennem innen Kaliforniából és ezt viszont nem akartam. Nem akartam azt sem, hogy a munkám miatt állandóan külön legyek a feleségemtől és születendő babánktól. Szóval, akármiért is - de nem jött össze. Tegnap jött egy rövid email, hogy köszönik a jelentkezésemet, de nem felelek meg a feltételeknek.

Én most nem azt állítom, hogy azt vonzottam be magamnak, hogy ne jöjjön össze, mert valljuk be, az életben elég sok dolog nem jön össze, pláne álláskeresés tekintetében. Sokkal inkább úgy érzem, hogy valami itt akar marasztalni Kaliforniában. Nem hiába jöttem ide, nem hiába vagyok itt. Hiba lenne elmenni innen. Mert a kaliforniai életemet bizony igenis én vonzottam be magamnak. Én lélekben már itt voltam még jóval mielőtt megnyertem volna a zöldkártyámat. Elképzeltem a tengerpartot, a természetet, a hegyeket, a napsütést miközben hallgattam a kedvenc előadóimat, akik - nem hiába - szintén kaliforniaiak.

Tehát itt vagyok. És maradok. A kilencedik napon sikerült munkát találnom, ami egy biztos megélhetést nyújt nekem és most már nem kell azon aggódnom, hogy vajon honnan fogom előteremteni a következő havi lakbért. A kajáról meg ne is nagyon beszéljünk... Eddig azon spóroltam a legtöbbet - tudom, nem lenne szabad, de ha látom, ahogyan egyre csak fogy a pénz a pénztárcámban, akkor összeszűkül a gyomrom és már nem is vagyok igazán éhes. Erről jut eszembe, az új munkahelyemen ebédet is fogok kapni. A munkáltatom egy nyugalmazott szakács. Na ezt kapd ki, Bencus (vagy inkább: be)! :P

A földön alváshoz is hozzászoktam már. Van annyira puha a padlószőnyeg, hogy ne ébredjek fel negyedóránként, mert elfeküdtem valamimet. Szépen végigalszom az éjszakát. Lámpám sincs még a szobámban, de ez szintén nem zavar. Ha besötétedik, vagy a számítógépen csinálok valamit, vagy lefekszem.

Mondhatnám tehát, hogy hosszú-hosszú idő óta végre elégedett vagyok. Sőt, ki is mondom. Elégedett vagyok. Boldog azon a napon leszek, amikor a Csillát sikerül kihoznom magamhoz. De érzem, hogy már az a nap sincs túl messze...

California - Sacramento - 5. nap

Ez a kép a Capitol Parkban készült, amely otthont ad a - ki gondolta volna - Capitol-nak, amely viszont otthont ad a kormányzónak, Arnold Schwarzeneggernek. Ezt szépen megfogalmaztam, nem mondom... :)

Valószínűleg a sok önéletrajz- és motivációs levél írás tompított le ennyire agyilag. Hát nem tehetek róla, reggel óta mást sem csinálok. Már megszámlálhatatlan jelentkezést adtam be, most már csak várnom kell. Előbb-utóbb úgyis összejön valami.

A mai kedvencem egyértelműen az a hirdetés volt, amelyben valaki magyar magántanárt keres itt Sacramento-ban heti néhány órára. Hadd ne mondjam, hogy az illető az emberére akadt, mert én bizony nagyon szívesen elvállalom csodálatos anyanyelvünk továbbadását!

Tegnap bent voltam a városban California State ID-kártyát igényelni. Azt hittem, sokkal macerásabb lesz az ügyintézés, de 40 perc alatt meg is volt az egész. Ehhez mondjuk hozzátartozik, hogy előzőleg időpontot foglaltam és így nem kellett sorban állnom. Ki kellett töltenem egy űrlapot, befizetni 26 dollárt, levették az ujjlenyomatomat és lefényképeztek - ennyi. Állítólag két héten belül meg is kapom a postán és akkor legalább már nem lesz gond a bankszámlanyitásnál és hasonló ügyeknél, ahol igazolnom kell a lakcímemet.

Az időjárás gyönyörű, süt a nap és a hétvégén 30 fok is lehet. Ezt nevezem. Igazán arra vagyok kíváncsi, hogy milyen lesz majd az idő novemberben és decemberben.

Sajnos egyelőre nem élvezhetem a jó időt és a mai nap további része is azzal fog telni, hogy állásokra vadászok, illetve hogy várom a visszajelzéseket...

California - Sacramento - 2. nap

Megérkeztem. Annak ellenére, hogy valójában már szeptember 15.-én érkeztem az Egyesült Államokba, mégis úgy érzem, hogy még csak most érkeztem meg. Két hetet New York-ban töltöttem, magyarokkal laktam együtt. Voltak csúnya történetek is, de ebbe most nem szeretnék belemenni. Nekem tegnapelőtt, pénteken, kezdődött az új életem, akkor amikor leszállt a gépem Sacramento repülőterén. Az éjszakát a reptéren töltöttem, mert nagyon későn érkezett a gépem és a szállodámat is csak úgy sikerült foglalnom, hogy csupán szombat délután tudtam bejelentkezni. Még az indulásom előtt viszont felvettem a kapcsolatot egy sráccal itt Sacramento-ban, akinél van egy kiadó szoba. Szombat délre beszéltük meg a találkozót, ezért amint kivilágosodott én felpattantam a buszra és bementem a városba. Sok időm volt, úgyhogy elmentem a leendő lakásom - illetve szobám - közelébe és ott lepihentem a folyó mellett. Dél előtt egy pár perccel aztán elindultam és találkoztam Bobbyval. Egészen jól összehaverkodtunk és nagyon boldog voltam, hogy ilyen hamar sikerült találnom egy jó helyen fekvő és megfizethető helyet. A szobával csak annyi a gond, hogy egy darab bútor sincs benne, de legalább van hol aludnom - természetesen a padlón, legalábbis egyelőre. De ez engem a legkisebb mértékben sem zavar. Ennyi ide-oda után, ennyi bizonytalanság után ez a legkisebb gondom.

Sacramento spanyolul azt jelenti, hogy "szentség". Világéletemben vonzott Kalifornia és a mai napig nem tudom megmagyarázni, miért. Nemcsak a napsütés, nemcsak a pálmafák (itt különben nincs is annyi pálmafa Észak-Kalifornia lévén), nemcsak az óceán (attól is meglehetősen távol vagyok)... Ez egy érzés. Valami, ami idehúz. Lehet, hogy a Mount Shasta? A Mount Shasta tőlünk északra található, az út körülbelül három óra autóval. Állítólag az egyik legnagyobb vulkán az Egyesült Államokban. De ami a legfontosabb, hogy a Mount Shasta a Föld gyökércsakrája. Nekem mindig is gondjaim voltak a gyökércsakrámmal. Ha nem működik megfelelően, akkor az ember veszélyben érzi magát, ideges lesz és folyton aggódik. Nem érzi azt, hogy ahol van, ott otthon lenne. Nincsen kötődése a helyhez és az emberekhez. Elveszve érzi magát a világban. Túlságosan függ másoktól, nem járja - vagy nem meri járni - a saját útját. És állítólag még a gyakori címváltoztatás is gyengíti a gyökércsakrát. Gyerekkorom óta ez a 16. cím, ahol élek és a 4. ország. Hogy ne érezném magam gyökértelennek így? Na most ha a gyökércsakra nincs rendben, akkor az összes többi sem tud megfelelően működni. Ha hiányzik az alap, összedől a ház. Ezért kell dolgoznom ezen. És lehet, hogy ezért jöttem ide. És ha már itt vagyok, nem áll szándékomban továbbállni. Úgy érzem, végre meg szeretnék állapodni. Le szeretnék telepedni és ez a város nagyon vonzó helynek tűnik, legalábbis az első benyomás szerint. Nem túl kicsi, nem túl nagy, félmilliós város, emberléptékű, normálisak az emberek és több a fa, mint az ember (ez hivatalosan meg van állapítva). Természetesen a fák még normálisabbak, mint az emberek.

Szóval megérkeztem. Lakhatásom már van, már csak munka kell. De az is sikerülni fog. Méghozzá hamarosan...

Sors vagy balszerencse?

Egy ideje már nem írtam, mivel gőzerővel készültem a nagy útra. Ahogy azt régebben írtam, el kell rendezni a cuccainkat és ez a feladat bizony nagyon döcögősen halad. Anyunak is sokat segítek, mert külföldről nehezen tudja intézni az itthoni ügyeit. Nem jó, hogy ennyire szét van szakítva a család. Persze az sem egyszerű, ha kis helyen kell mindannyiunknak együtt élni, de valami normális megoldás csak található. Én például meg vagyok győződve róla, hogy a mai kor egyik legsúlyosabb problémája a családok széthullása, illetve szétverése. Ezért nem is szeretnék túl távol élni a szülőktől, még akkor sem, ha nagyon sok nehézség volt az elmúlt években. Mondom ezt pont akkor, amikor kivándorolni készülök.

Amúgy szeretném, ha mindenki tudná, hogy nem menekülök az országból és nem is szándékozom örökre itt hagyni. Valóban nagyon rossz a helyzet, ahogy azt már jeleztem. Főleg nekünk, mert a szó szoros értelemben semmink sincsen és mostanában nem is nagyon sikerül semmi. Persze mindenkinek a saját gondjai tűnnek a legsúlyosabbnak, de azért körülnézve az ismeretségi körömben, nem megy ennyire ramatyul a többieknek. Na de elég az önsajnálkozásból. Egyszer talán a siralmas helyzetünk valódi okairól is írok, amik nem kizárólag az ország állapotával vannak összefüggésben. Szóval nem menekülök, hanem egyszerűen kihasználok egy lehetőséget, amit adott a sors. Megvan a zöldkártya, hát megyek. Meg szeretném alapozni a jövőnket. Természetesen anyagilag is, de még tanulni is szeretnék és persze meg szeretném tapasztalni az életet még egy országban. Hülye lennék nem kihasználni a lehetőséget, és ezt sokan nem értik meg. A baráti körömben sem, sőt, pláne a családban nem. Viszont most nagyon elkalandoztam attól, amiről eredetileg be szerettem volna számolni.

Hogy sors-e, vagy balszerencse, az majd kiderül, mindenesetre három nappal ezelőtt kiderült, hogy egy foglalási hiba folytán a légitársaság, amellyel utaztam volna, lemondta a július 9.-ei helyfoglalásomat. Minderre úgy derült fény, hogy három nappal ezelőtt, amikor ki akartam nyomtatni a jegyemet, felmegyek az Aerosvit honlapjára, beütöm a helyfoglalás kódját és a rendszer hibaüzenetet küld – nem találja. Felvettem tehát a kapcsolatot az ügyfélszolgálattal és ott derült ki, hogy ezt a foglalást, már a foglalás napján – tehát május (!) 21.-én – törölték. Hogy miért? Állítólag a bank nem engedélyezte a fizetést. Nos, valóban problémák voltak a foglalás közben, nagyon nem ment simán, mivel a rendszer többször visszautasította a próbálkozásaimat. Végül sikerült viszont és foglalási számot is kaptam. Természetesen felvettem a kapcsolatot a bankkal és ők azt mondták, hogy részükről rendesen átment a fizetés, csak valamilyen okból kifolyólag maga az Aerosvit utalta vissza. A gyanúm szerint, ezzel az Aerosvit egyszerűen csak azt akarta elérni, hogy drágábban adjon helyet ugyanarra a járatra. Amikor most felvettem velük a kapcsolatot, már egy 750 dolláros jegyre akartak rábeszélni. Ez kereken a duplája annak, amit eredetileg fizettem volna. Na most csak az nem megy bele a fejembe, hogy miért nem szóltak nekem? Ha május 21.-én nyomtatom ki a jegyem, akkor ki sem derül ez az egész és ott állok megpakolt bőröndökkel a reptéren, utazásra készen. Jó nagy pofára esés lett volna, ha ott derül ki, hogy érvénytelen a foglalásom. Tehát nem fogok tudni utazni július 9.-én. Az idő rövidsége miatt egyszerűen képtelenség elfogadható árú jegyet találni. Időközben persze még szállást is szereztem magamnak New Yorkban és ezt is le kellett mondanom.

Valahogy annyira mégsem bőszít fel a kialakult helyzet. Valószínűleg ennek így kellett alakulnia. Tehát maradok még. Így mindenesetre marad időm, mindent elintézni és rendesen megtervezni a kimenetelt. Csak hogy miből fogunk megélni az már más kérdés. De az is meg fog oldódni...

"Jogszerű" rablás magyar módra

Hideg van és korán. Ráadásul nem is most keltem, mert hajnalban nem éreztem túl jól magam és azóta fent vagyok. Láttam felkelni a napot. Nem néztem meg az órát, de feltételezem, hogy hat előtt már fent voltam. Mint ahogyan tegnap is. A munkaügyi központba kellett mennem. Megszüntették a segély folyósítását, mivel kimerítettem a 90 napos keretet és pár másodperc alatt el is intézték az egészet. Miért is ne? Ha nekik kell kevesebbet fizetni, akkor pillanatok alatt tudnak intézkedni. Viszont az angliai munkaviszonyom alapján beadtam egy újabb kérelmet munkanélküli járadék folyósítására. Azt hiszitek azonnal kaptam döntést? Á, dehogy! 22 nap az ügyintézési határidő. Majd levélben kapom a választ. Végül is, addig sem kell fizetniük... Mindig újból le tud nyűgözni a magyar hivatalok, illetve a magyar ügyintézés kettős mércéje. Amúgy meg teljesen biztos vagyok benne, hogy el fogják utasítani a kérelmemet. Egyrészt nem a többi munkaviszonyomhoz számolják hozzá az angliait, hanem külön veszik. Tehát csak az alapján akarják kiszámítani a járadékot, illetve inkább segélyt. Viszont véleményem szerint még a segélyből sem lesz semmi, mert az angliai munkaviszonyomat igazoló E301-es nyomtatványon a rossz rovatban van leigazolva a munkaviszonyom. A feleségem segélykérelmét épp ebből az okból kifolyólag utasították el. Tehát így lesz több mint 700 nap munkaviszonyból az elmúlt négy évben... hát... semmi... Épp hogy annyira volt elég, hogy folyósítsák 90 napig a siralmas 24 ezer forintjukat. Na de örülnöm kéne, hogy egyáltalán kapok valamit ugyebár. Végül is nem is segélyből szeretne élni az ember, na de ha ennyire nincs munka...

A fenti és ahhoz hasonló esetekből kifolyólag nagyon gyakran elgondolkodtam azon, hogy mi is az előnye annak, hogy magyar állampolgárok vagyunk. A szavazati jogon kívül, ugyanolyan jogok, sőt, sok esetben még jóval több jog is illeti az embert külföldön, ahol nem állampolgár. És ha esetleg még nem is illetné több jog, mindenesetre sokkal jobb bánásmódban részesül. Viszont azért merem állítani, hogy több jog is illeti az embert, mert ott valahogy komolyabban veszik az ember jogát a munkához, a tisztességes bérezéshez, az emberi munkakörülményekhez és sorolhatnám körülbelül a végtelenségig. Persze a külföld alatt itt elsősorban Angliára és Németországra gondolok, mert ebben a két országban rendelkezem több éves "kintélési" tapasztalattal. Tehát nem a levegőbe beszélek. De nem is nagyképűségből hordom le Magyarországot, azt az országot, melyet nagyon szeretek és mindig is a hazámnak fogok tekinteni (tudjátok "érted haragszom, nem ellened"...). Egyszerűen csak elindult bennem egy gondolatmenet, hogy akkor tulajdonképpen mire is jó a magyar állampolgárság. Mivel, ha már egyszerű külföldi állampolgárként ugyanazok a jogok illetnek engem Németországban és Angliában mint Magyarországon magyar állampolgárként, akkor milyen lehet az, ha német vagy angol állampolgársággal rendelkezik az ember? Erre a kérdésre nem fogom megadni a választ, legalábbis most nem. Ez talán egy későbbi bejegyzés témája lehet...

Mindenesetre arra a következtetésre jutottam, hogy az ember a magyar állampolgárságával körülbelül semmit sem ér, sőt, gyakran még hátrány is éri. Külföldön is és a saját országában is. Vegyük a következő példát. Úgy tudom, hogy (tartózkodási engedéllyel rendelkező) menekültnek is jár szociális segély. Ha nem is direkt hátrány számomra, mert ugye nekem is jár (habár hogy milyen feltételekkel, az már teljesen más tészta), de mégis valahogy az az érzése az embernek, hogy ez negatív diszkrimináció az állampolgárral szemben. És bármennyit gondolkozom, egyszerűen nem találok semmilyen előnyt, ami a magyar állampolgársággal járna. Ja, hogy szavazhatok. Na, ebbe inkább bele sem kezdek...

De hogy is jutottunk el idáig? Igen, a munkaügyi központ... Mindig megrázó élmény oda ellátogatni, az biztos. De nem is tudom, miért foglalkozom ezzel, hisz annyi, de annyi elintéznivaló van még hátra és már csak 472 órám van mindenre! :)

532 óra

Még mindig jóval 500 óra felett tartunk, viszont még egy nap és már csak három hetem van hátra. Nem sok idő valóban és ilyenkor alaposan fel szoktak gyorsulni az események.

Épp egy hete vagyunk már Nagymaroson, egy kicsit kikapcsolódunk az elmúlt hetek történései után. Otthon persze ilyenkor halmozódnak a tennivalók, de muszáj néha elvonulni a nagyvárosból és pihenni egy kicsit. Vasárnap túráztunk egyet a srácokkal. Fent voltunk a Prédikáloszéken, amely a maga 639 méterével a Visegrádi hegység egyik legmagasabb csúcsa. Lélegzetelállító kilátás nyílt onnan fentről az egész Dunakanyarra és a szemközti Szent Mihály hegyre. Kár, hogy már nincs fényképezőgépem, mert nagyon szerettem volna megörökíteni a látképet. Mindenesetre nagyon élveztem a túrát. Végre egy kis kikapcsolódás volt a sok rosszkedvű, magamba fordulós nap után.

Visszatérve Nagymarosra a régi iratok közt kutatva felbecsülhetetlen értékű kereszt- és házasságkötési levelekre bukkantam, amelyekkel ki tudtam bővíteni a családfámat. Jelenleg 63 személy adatait tartalmazza és anyai ágon egészen 1767-ig tudom visszavezetni. Úgy érzem, hogy ez azért már valami, habár itt még nyilván nem állhatok meg. Emlékeim szerint a Polgárdy ágat is egészen régre vissza tudtam vezetni, de ezt valamiért még nem vittem be a családfába. Mindenesetre az eredmények a következő linken megtekinthetők:

http://www.myheritage.hu/site-77603082/polgardy

Lehet, hogy csak külön meghívóval lehet megtekinteni az oldalt, de akit érdekel, azt szívesen meghívom.

Érdekes, hogy a család és az ősök most a kivándorlásom előtt kerülnek megint középpontba. Nagyon örülök neki, hogy megtaláltam az iratokat, mert ki tudja, hogy a jövőben mennyire lesz lehetőségem kintről utánajárni a dolgoknak. Most úgy érzem, hogy az életemnek ezen része is a helyére került és így bátran állhatok neki a következő feladatnak, ami nem lesz semmi. Az összes cuccainkat még át kell válogatnom és megnézni, hogy mi kell belőle, mi az ami eladható és mi az amit elajándékozunk. Nincs már rá túl sok időm és egyelőre innen Nagymarosról nem is vagyok képes nekilátni, de majd hétfőn...

Pénteken meg időpontom van a Munkaügyi Központban, ahol ki fog derülni, hogy kapok-e még valamennyi ideig ellátást vagy sem. Addig is élvezem a nagymarosi nyugalmat...

582 óra

582 óra múlva jön el az utolsó napom Magyarországon.

Rég várom már azt a napot, amikor felszáll a gépem és elvisz az Újvilágba. Nagyon sok próbát és nehézséget ki kellett állnom az elmúlt öt évben, amióta megnyertem a zöldkártyát.

Az első rendkívül nehéz döntésemet akkor kellett hoznom, amikor felvettek a Cambridge-i egyetemre 2004 decemberében. Akkor már benne volt az útlevelemben az amerikai bevándorlási vízum és nagyon húzott kifelé a szívem. De valamiért mégis maradtam Angliában. Ha már egyszer felvettek az egyetemre, nem akartam kihagyni ezt az egyedülálló lehetőséget, még ha anyagilag nem is volt egyszerű.

Egyetemi éveim alatt aztán megismerkedtem a feleségemmel és úgy terveztük, hogy ha megszerzem a diplomámat, akkor közösen települünk ki az Egyesült Államokba. Ebbe a tervbe aztán rendesen közbeszólt az amerikai bürokrácia, mivel a zöldkártya tulajdonosoknak nagyon megnehezítik, hogy kivigyék magukkal a házastársukat. Ez csak hosszú várakozási idő után lehetséges, amely idő alatt a két félnek gyakorlatilag külön kell élnie. Kiderült, hogy a feleségemnek a bevándorlási kérelem beadását követően négy évet kell várni a zöldkártyára és addig ki sem mehet velem az Államokba.

Miután megszereztem a diplomámat, úgy döntöttünk tehát, hogy beadjuk a bevándorlási kérelmet, de nem válunk külön egymástól és megpróbáljuk kihúzni a négy évet Magyarországon.

És ekkor kezdődtek a megpróbáltatások. Öt hónappal miután visszatértünk Angliából, találtam egy munkát a Skype ügyfélszolgálatán, Budapesten. Egyszerű ügyintézőként kezdtem, de idővel több és több feladattal bíztak meg és a végén csoportvezetőnek is kineveztek. Szerettem a munkámat. Szerettem az ügyfelek problémáit megoldani és nagyon szerettem a légkört bent a munkahelyen. És számomra máig érthetetlen okokból kifolyólag 11 hónap után a főnököm egyszer csak behívott az irodájába és megköszönte munkámat. Olyasvalamivel vádoltak, amit el sem követtem.

Ekkor valami elszakadt bennem és alaposan megrendült a bizalmam az emberekben.

Durván egy hónappal a kirúgásom után találtam egy állást pizzaszakácsként a bécsi úti Vapiano étteremben. Csak 40 napig dolgoztam ott, mert nem bírtam tovább. Mindenféle többé-kevésbé ismert híresség járt oda, akiknek zöme nagyon sokat képzelt magáról, de a munkatársaim nagy részével sem volt egyszerű kijönni. Eltitkoltam a Cambridge-i diplomámat, de így is kiközösítettnek éreztem magam. A rabszolgamunkáról nem is beszélve. És mindezt havi 90 ezer forintért. A Vapianonál töltött idő tehát nem tartozik kedvenc emlékeim közé.

A következő sokk akkor történt, amikor lejelentkeztem munkanélkülinek - bocsánat - álláskeresőnek, hiszen a "munkanélküli" kifejezés Magyarországon hivatalosan nem létezik. Annak ellenére, hogy az elmúlt négy évben több mint 700 nap munkaviszonnyal rendelkezem (igen, az egyetem mellett is dolgoztam Angliában), csak munkanélküli segélyt volt hajlandó folyósítani az állam, ami havi bruttó 26 ezer forintnak felel meg.

Ez a hatalmas összeg jár tehát április óta - már csak csütörtökig és utána valószínűleg nem kapok semmit. Munkát hónapok óta nem találok, a jelentkezéseimre még csak nem is válaszolnak.

A feleségem hasonló cipőben jár, ő dísznövénykertész és Anglia óta, tehát már több mint két éve, nem talál munkát. Ellátásra ő sem jogosult, tehát ketten kell megélnünk körülbelül havi 24 ezer forintból.

Teljesen a padlón vagyunk tehát. Sőt, odáig is eljutottunk, hogy sörösdobozokat gyűjtünk, amiket aztán automatában visszaváltunk két forint/darabért. Ezen kívül mindent eladunk, amink van, mert valamiből meg kell élni.

Nem szégyellem ennyire részletesen kitárgyalni az anyagi helyzetünket. Sokkal inkább büszkén vállalom, hogy ilyen borzalmas, emberpróbáló körülmények közt is talpon tudunk maradni és főleg megőrizni emberségünket.

Azért is tartom fontosnak elmondani mindezt, hogy megértsétek, miért döntöttem úgy, hogy magam mögött hagyom az országot. Nagyon csalódott vagyok, hogy egy ilyen gyönyörű és gazdag (!) ország ott tart, ahol tart. Nem működnek a dolgok, nagyon nem működnek. Ezért döntöttem úgy, hogy elmegyek. Természetesen nem zárom ki, hogy valaha egyszer visszatérek, de ez csak akkor fog bekövetkezni, ha nagymértékben javul a helyzet.

Ez a blog szándékaim szerint az utolsó Magyarországon töltött hónapomról szól, az új életre való felkészülésről és majd magáról az új életről, ami reményeim szerint sokkal jobb lesz, mint a mostani.

Akit érdekel, azt nagyon szívesen meghívom egy közös utazásra, amely során reményeim szerint mindnyájan gyarapodni fogunk tudásban és élményekben.